Aurelia Willin /meselovag/

Üdvözletem!

Aurelia Willin vagyok, és 1992 nyarán láttam meg a napvilágot Finnországban, egy Naantali nevű városban. Anyám árvaházba akart dugni, de végül is apukám ezt nem engedte, helyette elrabolt, bár ezzel inkább csak jót tett, mivel sokkal jobb életet élhettem így. Mivel el kellett rejtőznünk, elköltöztünk Lahtiba, ahol egy csendes környéken egy kis kertes házban éltünk. Mikor hétéves lettem, apu beíratott a legközelebbi iskolába. Eleinte sok barátom volt, és mindenki szeretett. Mindez akkor változott meg, amikor az édesapám mélyebben bevezetett engem a mesék csodálatos birodalmába. Esti mesét eddig is mondott, de mikor iskolába mentem, akkor mesék egész seregét zúdította rám. Minden együtt töltött percben regélt, csodálatos történetekkel ismertetett meg. Tátott szájjal hallgattam végig a hihetetlen történeteket, és csak későn vettem észre, hogy mennyire kihatott ez az életemre. Ugyanis az iskolában is az általam elképzelt álomvilágomban jártam – melynek szereplői többnyire a mesékben szereplő lények voltak - , és ezzel előbb-utóbb elértem, hogy mindenki őrültnek nézzen. Eztán már alig vártam, hogy elszabaduljak a szörnyű helyről, ahol napközben senyvedtem, és ahol csak megvetés és magány jutott nekem osztályrészül. Otthon aztán engesztelésül rengeteg izgalmas és érdekes történet várt, és ez feledtetni tudta velem a bánatot. Szinte szívtam magamba a meséket, mindegyiket akármikor fel tudtam idézni. Habár nem voltak barátaim, ekkor voltam a legboldogabb.
Aztán egyik nem rendőrök fogadtak otthon, és elvittek egy helyi árvaházba. Közölték, hogy apámat lecsukták emberrablásért, és miután anyám meghalt már, így ott kell majd élnem. Hiába magyaráztam, hogy nem bántott, és jól éltem mellette, egy 12 éves gyereknek senki nem akart hinni.
Az árvaházban is hamar elértem, hogy mindenki utáljon. Minden este elmondtam félhangosan magamnak egy mesét, és ez elég indok volt a többiek számára, hogy gyűlöljenek.
Egy évig voltam kitéve újabb megaláztatásoknak, majd egy középkorú házaspár örökbefogadott. Soha nem éreztem, hogy szeretnének. Az ő gyermekük meghalt és én nem pótolhattam. Az egyetlen dolog, amitől itt nem éreztem magam olyan szörnyen, az a rengeteg mesekönyv volt, amiket rámhagyott. Rögtön belevetettem, és hamar „átrágtam” magam a könyvek seregén. Ezekben a kötetekben találtam rá Fable Fortress és a mesevilág történetére. Egy nap, mikor végre megengedték, hogy meglátogassam az egykori édesapámat, a szokásos kérdések helyett rögtön e helyről kérdeztem őt. Ő szemrebbenés nélkül mondta ki, hogy ez a hely valóban létezik, és a Meselovagok munkája tényleg nagyon fontos. Elismerte, hogy valóban azért töltötte meg a fejemet csodás történetekkel, hogy majd csatlakozhassak a Meselovagokhoz, de már nem volt ideje ezt elmondani, mert akkor találtak ránk a rendőrök. Sajnos több mint 10 évet kell leülnie, így rajta nem segíthetek, de tudom, hogy büszke lenne rám, ha csatlakoznék hozzátok, és Meselovag válna belőlem. Remélem megértitek, hogy mennyire fontos ez számomra!

Üdvözlettel: Aurelia Willin

Ui: Jelenleg 14 éves vagyok, és akár egy jelenésre váró kísértethez is lehetne hasonlítani, hiszen tejfehér a bőröm, és hajam is tejfölszőke. Szemem színe kék, és általában fekete ceruzával szoktam kihúzni, hogy kicsit úgy tűnjön, élek is…
Visszahúzódó és csendes lány vagyok, hisz nem emlékszem már arra, milyen volt, mikor voltak igazi barátaim. Az viszont igaz, hogy nem félek a veszélyektől, és vállalom a kockázatot. A sok gúnyolódást megszoktam az évek alatt, így nem lehet rám azt mondani, hogy sértődékeny lennék.