Elsie Kellner /meselovag/

A nevem Elsie Kellner. 1988. március 9-én születtem Németországban, Münchenben.
Gyerekkoromat egyetlen egy szóval tudom jellemezni: érdekes.
Szüleim közép osztálybeliek voltak, édesanyám tanított, édesapám pedig egy gyárban dolgozott, vezető beosztásban. Nem nélkülöztem soha semmit, pusztán a szeretetet.
Mivel anyám alsó tagozatban tanított, így minden erejét a munkájába fektette, és a több mint húsz gyerekkel foglalkozott minden egyes nap. Rám nem jutott ideje. Édesapám három műszakba járt, és mikor otthon volt, legtöbbször aludt, vagy a kertben tevékenykedett. Őt sem érdekelték ügyes bajos dolgaim.
Egy nővérem van, akit világéletében a tökéletességre neveltek. Ha nem ötöst hozott haza, már megvontak tőle valami számára kedves dolgot. Gépet csináltak belőle, és most 21 éves korára, már teljesen ugyan olyan gondolkozású lett, mint a szüleink. Pedig ez nem mindig volt így. Jól emlékszem azokra az időkre, mikor este összedugtuk a fejünket, magunkra húztuk a takarót, hogy ne szűrődjön annyira ki az elemlámpa fénye, és különös, kitalált történetekkel szórakoztattuk egymást hajnalig.
Amikor ő elment középiskolába, megszakadt ez a kapcsolat, mély nyomot hagyva bennem. Anyáék persze úgy fogták fel, hogy kamaszodok, de a viselkedésemnek köze nem volt ehhez. Kimondhatatlanul hiányzott a nővérem, és az együtt eltöltött idők. Ma már reménykedni sem merek benne, hogy átélhetjük még valaha azokat a meghitt beszélgetéseket. Eltávolodtunk egymástól…
Megváltoztam… azóta tíz körömmel kapaszkodok az álmaimhoz, és mondhatni, hogy egy mesevilágban élek.
Ez a változás, kihatott az egész életemre… másképpen gondolkoztam, mint a korombeliek, tudom, sokan ezt mondják magukról, de én tényleg furcsán, vagyis nem hagyományosan éltem. Minden napjaimat az általam kreált mese, és álomvilágban éltem le, iskolából rendszerint ellógtam, a dolgozatokat nem írtam meg, s ennek az lett az eredménye, hogy kicsaptak. Nem bántam meg, ám a szüleim véresen komolyan vették, és új nevelési módszert agyaltak ki. Bezártak a szobámba, se barátok, se kimenetel. Mindezt 13 éves koromban tették.
Nagy szám, mit ne mondjak. Elérni persze nem sikerült a kitűzött céljukat, csak annyira mentek vele, hogy még jobban átadtam magam a fantáziám szülte világnak.
A szobámban árválkodó számítógép talált megoldást a problémámra, hiszen már teljesen belebetegedtem, hogy nem mutathatom meg másnak ezt a csodálatosan szép, kreált világot. Így írni kezdtem. Heteket töltöttem a gép előtt, élelmet, és italt alig vettem magamhoz. Teljesen lesoványodtam, de ez egyáltalán nem érdekelt. Aztán egyik orvostól a másikig vittek, hogy kiderítsék, mi okozza nálam a fogyást.
Mindenféle gyógyszert tömtek belém, a végén már infúzióra kötöttek, nehogy teljesen kiszáradjak. Állandó fekvő betege voltam a müncheni kórháznak. Az állapotom semmit nem javult, és akkor, mikor már két éve feküdtem a kórházi ágyat nyomva, besétált a kórterembe egy idős, mosolygós hölgy. Hozzám lépkedett, leült az ágyam mellé, és mesélni kezdett. Könnyek csillogtak a szememben, hiszen ő is ismeri azt a világot, amibe én bezárkóztam!!! Végre más is tud a létezéséről… elmosolyodtam, és hálásan lehunytam a szememet. Mikor kinyitottam pár pillanat múlva, egy fehér ruhás ápoló állt mellettem, és átkötötte az infúziót. A kedves hölgy eltűnt, ám új reményt adott.
Még egy hónapig voltam kezelés alatt, amikor is haza engedtek, mert teljesen meggyógyultam, a kóros soványság tünetei eltűntek, ismét a régi önmagam voltam.
Azon a napon, négy évvel ez előtt megértettem, hogy ez a világ nem csak az én képzeletemben létezik, hanem valóságos, csak meg kell hogy találjam, és a részesévé válhatok….