Saphira Nephilim /meselovag/

A nevem Saphira Nephilim.

Tizenöt éves vagyok, barna hajú és zöld szemű. Angliában születtem, de nem ismertem az édesanyámat. Apám elbeszélése szerint gyönyörű asszony volt, de elviselhetetlenül szabadságvágyó természet, akit még apám örökös utazásai sem elégítettek ki, így, amikor két éves voltam, visszament oda, ahonnan jött, bár ezt a helyet soha nem határozta meg pontosabban.
Apám nevelőkre bízott, egészen tíz éves koromig egy angliai kisvárosban laktam, és őt csak évente egyszer láttam, de minden alkalom felejthetetlen, csodálatos élmény volt számunkra. Kilovagoltunk a tengerparthoz, a koraőszi nap alatt fetrengtünk a fűben, miközben a lovainkat pihenni hagytuk, majd visszamentünk a házhoz – egy nagyon régi, talán kétszáz éves, egyetlen szintes ház volt, de összességében hatalmas épület, amit az otthonomnak tartottam. A legjobb ezekben a találkozásokban az volt, hogy apám megállás nélkül mesélt, olyan történeteket mondott el, amiket soha előtte, senkitől nem hallottam, és nem is ismerhettem. Az elválás mindig fájdalmasan érintett, minden alkalommal napokig sírtam, hogy egy évig kell várnom rá, de nem volt okom panaszra, hiszen a nevelőszüleim is, egy gyermektelen, ötven év körüli házaspár saját lányukként neveltek.
A tizedik születésnapomon tőlük vettem hosszú, nehéz búcsút, hogy apámmal tartsak utazásai során.
Apám olyan helyekre vitt el, amikről mindig is álmodtam. Mintha megállt volna, vagy épp visszafordult volna az idő: felfedeztük Kínát és Indiát, megállapodtunk Egyiptomban, beljebb haladtunk az afrikai erdőkbe, egészen a titkos törzsekig. Apám nyelvekre, mesékre tanított, titkos szavakat súgott a fülembe minden ébredéskor, amiknek soha nem volt hajlandó elárulni az értelmét, de esténként én meséltem neki, minden este más mesét, a tőle hallottakból összeállítva a saját elbeszéléseimet. Elragadtatással hallgatta őket, jó volt nézni és érezni, ahogy csüng a szavaimon.
A Föld kicsi volt nekünk. Amerika csillogó nagyvárosaitól a sivatagi népek nehéz életéig mindent láttunk, mindenhol jártunk, és hosszabb időre tábort vertünk ott, ahol épp szerettünk élni, és kedvünk szerint töltöttünk ott rövidebb vagy hosszabb időt. Ha meguntuk, összecsomagoltunk, magunkkal vittük az emlékeket, és repülőre, vagy éppen hajóra szálltunk.
A legszebbek voltak ezek az évek, és abban reménykedtem, hogy soha nem fognak véget érni. A nappalok kacagva teltek, éjszakánként pedig egy mesés világ borította rám álomhártyából növesztett szárnyait, csodás lényekkel, jókkal és gonoszokkal, aljas gyilkosokkal és mindig győzedelmeskedő hősökkel. Már rég nem hittem benne, hogy létezhet ez a világ, és soha nem beszéltem ezekről az álmokról, de mindig vágytam rá, hogy megtaláljam a választ, hogy miért tér vissza mindig ez a világ. Örök szereplője volt egy gyönyörű, fiatal nő, akiben nem másra, mint a saját édesanyámra ismertem.
Két hónapja, a tizenötödik születésnapomon utaztunk haza, abba az országba, ahol születtem, hogy lássuk, mennyit változtak az emberek az eltelt idő alatt. Utazásaink itt véget értek, maradni akartunk. Az utazások miatt iskolába sem jártam, csak apámtól tanultam meg mindent, amire képes volt megtanítani. Írni és olvasni tudtam, és tizenöt éves koromra nyolc nyelvet beszéltem, bár sokat felejtettem is belőlük. Egy kis házat béreltünk, de apám még akkor sem íratott iskolába: azt mondta, egyetlen iskola van, amit el kell végeznem ebben az életben. Fellelkesülten hallgattam volna az újabb mesét, de ő itt abbahagyta, és a sejtelmes mosolygáson kívül semmire nem volt hajlandó, hiába faggattam, amíg nem váltott témát.
Tegnap éjszaka kerültem át a mesebirodalomba, szó szerint szédítő utazás után, a gombamanók segítségével.
Ami ezután történt, azt mesélje el egy másik világ!

Üdvözlettel: Saphira Nephilim