Adelin

A nevem Adelin. Nem használom a vezetéknevemet, ugyanis az emberi világtól már jó pár éve elbúcsúztam. A történetem, lehet, hogy egyeseknek unalmas lesz, de szerintem a legtöbbeknek elnyeri majd a tetszését.
Az egész kisgyerekkoromban kezdődött, mint ahogy a legtöbb Mesebirodalom béli személynél. Édesanyám meséi természetesen lenyűgöztek, mindig is arra vágytam, hogy egyszer én is szőhessem majd olyan csodálatos történeteket a fantáziám aranyszálaiból, mint ahogy azt anyu tette. Úgy 6 éves lehettem, amikor a bátyám egy olyan történet regélésébe kezdett, amit már-már igaznak hittem. Egy Mesebirodalomról szólt, ahol csodálatosabbnál csodálatosabb lények élnek, és a jó küzd a gonosszal szemben. Órákon át képes voltam hallgatni őt, ahogyan lehunyt szemmel mesél nekem, mintha valóban átélte volna azokat a kalandokat, amiket elmondott nekem!
Mikor megkérdeztem, hogy hogyan képes ilyen izgalmas és felettébb szívhez szóló mesét kitalálni, egy mosollyal leintett és azt felelte, ez nem mese, ez a valóság!
Innentől kezdve az egész gyerekkorom azzal telt, hogy meséket mesékre halmoztam, a könyvespolcomon, nem is volt más könyv, még az iskolai tanulmányaimhoz valóak is a földön hevertek egy kupacban, nem néztem őket semmibe… nem úgy azokat az álom regéket, amiket a fantázia színes borítójú cikornyás betűkkel írt.
Anya szidott érte, nem szerette, hogy nem a tanulással foglalkozok, hanem, ahogy ő mondaná ”a fejemben lakozó világgal”… nade, kérdem én: mi más tehetne egy gyereket felhőtlenül boldoggá? A bátyám, aki két évvel volt idősebb nálam jókat mosolyogott a fanatikusságomon, ő tudta… ő elhitte, hogy minden egyes szó igaz, amit azok a mesekönyvek ontanak magukból!
10 éves voltam, amikor megszületett a harmadik testvérünk Anabell.
Végre eljött az én időm!!! Egész napokat töltöttem a bölcsője mellett, miközben az általam kitalált meséket mondtam, többnyire magamnak, semmint neki, de a kisded is élvezte, láttam az arcán, mindig mosolygott, és egyszer sem sírt, mikor én ott voltam és hallhatta a történeteket tőlem.
Olyannyira szerettem volna hinni abban, hogy mindaz igaz, amiket olvastam, hogy megpróbáltam én magam is olyan erőkkel bábozni, amikkel talán nem lett volna szabad. Az egyik ilyen volt a tűz… szinte mániákusan vonzódtam egy idő után a tűzhöz, hiszen ebben a természeti kincsben találtam meg azt a hiányzó láncszemet, ami összekötötte a valóságot a fantáziával. Szinte elbűvölt a ragyogása… a lángnyelvek cikázása, és az érintésük, mikor gyorsan végighúztam a lángon a kezemet, és érezhettem azt a lágy melegséget, amit magából áraszt.
Egy szó mint száz, a tűz magával ragadott, és elmélyített a mesék birodalmában. Ezt lehet szó szerint is venni, ugyanis pusztán 3 évet kellett várnom arra, hogy a csoda feltáruljon előttem, és megnyíljon a Mesebirodalom ”mágikus kapuja” számomra.
Nem hittem a szememnek, mikor beléptem abba a világba. Olyan érzés volt, mintha egy aranyló leplet szakítottam volna át, hogy egy még csodálatosabbat még ragyogóbbat fonjon az elme a helyére. De én tudtam, hogy az a hely, már nem csak a képzeletem szüleménye, hanem valóság volt!!!
Szerencsétlenségemre, karjaimban tartottam kishúgomat, amikor ez a csoda bekövetkezett, így ő is Mesebirodalom részesévé lett. Nem tudom, hogyan történhetett mindez, de éreztem, hogy neki is tetszik az a varázs, ami itt mindent uralt. Így hát, egyhangúlag döntöttünk, ő a piroslóan mosolygó arcával, én meg saját akaratommal.
Maradtunk… hogyan is térhettünk volna vissza az emberek világába, mikor itt minden megvolt, ami egy gyereknek kell?!
Ezzel nyugtattam magam mikor már napokat töltöttünk el ott egyedül, és bár én még mindig meg voltam babonázva ettől az irreális világtól, láttam, hogy húgomnak kezd hiányozni az otthon melege. Nem tudom, hogy vissza lehetett e volna menni, olyan furcsán hihetetlen volt minden, hogy meg is feledkeztem a másik otthonról.
Ahogy jártuk sorra a vidéket, elidőzve mindenütt megcsodálva a szépséget, amit magából árasztott a hely (persze én járkáltam, Anabellt meg cipeltem hol a hátamon, hol a karjaimban),
egyik utunk során találkoztunk egy lénnyel, nem hittem a szememnek, kerestem a megfelelő szót arra, amit látok, az agyam persze már duruzsolta a fülembe a helyes választ, csak én nem tudtam elfogadni. Leesett állal néztük az egyik sziklaszirten egy hasát süttető Sárkányt!
A szívem megállt egy pillanatra, mindig is a kedvenc mesebeli lényeimnek tartottam a sárkányokat, és ott volt egy előttem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg megdermedve bámultam az ősgyíkot, de már esteledett, mikor elmentünk onnan, vissza a hevenyészett kis bunkerünkbe, hogy aludhassunk.
Másnap korán keltem, még szinte sötét volt az égbolt, Anabellt magára hagytam, úgy terveztem, visszatérek, mielőtt felkel. Nekivetemedtem az útnak, vissza arra a sziklához, de nem találtam ott a bálványomat. Egy gyerek kíváncsisága hatalmas, ezt szerintem mindenki tapasztalta, ha máson nem, hát saját magán. Nem tudtam megfékezni magamat a mozdulatban, annyira szerettem volna viszontlátni a sárkányt, hogy hatalmas lábnyomait követve eljutottam egy hegyoromhoz, ahol letaglózott a látvány. Egy egész sárkány család (legalább is én úgy véltem, hogy egy családot alkotnak) pihent a hegy árnyékában.
Megint elhaladt fölöttem az idő, ahogy figyeltem őket, bűntudatosan tértem vissza húgomhoz, aki már kisírta a szemét is ijedtében, hogy egyedül maradt. Ám ezt az érzést, hamar feledtette velem a tervem… ugyanis elhatároztam, hogy visszamegyek holnap is és az után is… sorra minden egyes nap, figyelni fogom őket, ki akartam ismerni a szokásaikat, a képességeiket.
Ahogy teltek a hetek, egyre közelebb és közelebb merészkedtem hozzájuk. Nem voltam benne biztos, hogy nem vettek észre, valószínűleg csak nem tartanak közvetlen veszélyforrásnak, és ezért nem is foglalkoznak velem.
Egyik este, haza felé menet egy halott sárkány testére bukkantam. Körbenéztem, de sehol nem láttam a családját, ezért közelebb mentem, kezemben egy szikladarabból hevenyészett késszerű eszközt tartva mai szóval mondva felboncoltam a tetemet.
Hogy miért?
Az ok egyszerű, irigyeltem őket, amiért olyan csodálatos tüzeket tudnak magukból ontani, és úgy véltem, hogy ennek a nyitja bennük van, a szívükben. Azzal, hogy felvágtam a rothadó húst, és elmélyedtem a bensőjében rájöttem, hogy nem varázslattal csiholnak tüzet a torkukban. Ez kissé elszomorított, irigységem tiszteletbe csapott át, hiszen tökéletesen felépített élőlények voltak.
Harmad vagy negyed nap az eset után, nem emlékszem már pontosan, megint a hegyormon üldögéltem, tekintetemet nem vettem le a sárkányokról, viszont egyel kevesebben voltak, nem volt nehéz rájönnöm, hogy a hiányzó példányt vágtam fel pár nappal az előtt. Éreztem rajtuk a szomorúságot, ez még inkább megindított, hogy képesek érezni!
Talán ez indított el a lejtőn, talán a sajnálat, magam sem tudom… de amint egyre lopóztam feléjük, hangos sírás csapta meg a fülemet. Hátranéztem, és pár méterre tőlem ott volt Anabell, vérzett a térde és a tenyere, valószínűleg egész idáig követett. Szaladtam volna oda, hogy elcsitítsam, de már késő volt. A sárkányok észrevették, és a sírás megrémisztette őket.
Esélyem sem volt megmenteni a húgomat… de volt… ha nem lépek be vele ebbe a világba.
Talán kegyetlenül hangzik, de azóta, mióta elvesztettem őt azon a délutánon még mindig ugyan annak a gyereknek tartom magamat, mint amilyen eddig voltam.
A sárkányok, továbbra is a bálványaim, sőt, tiszteltem még inkább elmélyült feléjük, ám sikeresen kiismertem minden fajukat, meg tanultam az ő fejükkel gondolkozni, és az ő szemükkel látni a világot… Nagyon ritka eset, mikor megölök közülük egy-egy példányt. Nem szeretem kioltani ilyen nagyszerű teremtmény életét, csak ha a szükség úgy hozza.
Van azonban valami, ami nem változott… Egyszerűen bolondulok a mesékért néha, mikor erőt vesz rajtam a szomorúság, saját szórakoztatásomra magamnak mesélek kitalált történeteket, de ez nem sokszor fordul elő.
Boldog vagyok, még akkor is, ha végig kellett néznem Anabell halálát. Örülök, hogy így, 4 év elteltével is, 17 évesen ugyanolyan gyerek maradtam belül, mint amilyen eddig voltam, és nem savanyodtam meg, nem lettem búskomor. Sőt, még inkább vidám vagyok, örülök az életnek, és a lehetőségnek, hogy én is Mesebirodalom tagja lehetek. Számomra, még mindig ez a legfontosabb…